Póka, Szénich János és a keverős Morcz Csaba egymás kezéből veszik ki a légpuskát, hogy a telek szélén húzódó drótkerítésre kifüggesztett Hobo Blues Band képekre lőjenek. A kerítés tetején futó drót tüskéire szúrták rá egymás után az akkor már csak muszájból használt szórólapokat, amelyek főleg autogramok kiosztására voltak kéznél. A képen még Döme Dezső szerepel mint a zenekar dobosa, de ezen a Balaton körüli turnén már Pálmai Zoli játszik. Velük még Bill, Kőrös József Buksi, Póka és Szénich; a szórólap tehát elavult.
Különösebb óvintézkedésekre nem volt szükség. Kétszintes ház, ahol koncertek között lakhattak a zenészek, körös-körül fák, bokrok, dombos táj az északi parton. Gyerek csak Buksi egy évvel idősebb lánya volt és én hétévesen. Az egyik földszinti szobába hangszerek és pár erősítő bepakolva. Az árnyékos helyiségben Szénich kétnyakú Gibsonja, mint Jimmy Page-nek a Led Zeppelinből. Először láttam ilyet.
Kilépek a verandára:
- Ha nem találtok el senkit a képen, az nem ér pontot! – megy a poénkodás. – Aki Hobot találja el, az plusz 10 pont! Ezt a néhány dumát még egy hétévesnek is vicces.
Egy idő után megunják a képekre lövöldözést, és elkezdenek a fák verebeire célozni. Általában nem talál. Már kezd sötétedni. Újratöltenek. Az egyik veréb lefordul az ágról és a bokrok közé zuhan. Az alábukó kis testnek még az árnyéka is csak fél másodpercre kivehető. A roadokat és a zenekar rockereit nem viseli meg a kis állat kimúlása. Én utána napokig sírok, hogy menjünk ki megkeresni a kis verebet, hátha még él.
