Tizenöt évesen, válltöméses nyári zakóban megérkezem az akkori Ferihegy repülőtér nagyablakos, tág fogadócsarnokába. Itt nem a mai, acélszerkezetes, óriásablakos épületcsodát, hanem a későbbi Ferihegy I. utasforgalomra, majd csomagszállításra használt kétszintes kockaépületét kell elképzelni, amelynek márvány- vagy műmárvány-oszlopai a Kádár-korszakban az elegancia és a kiváltság tompa fényét verték vissza. Verték vissza és árasztották mindazokra, akik utazás vagy rokonvárás közben órákat töltöttek itt, beleszagolhattak a külföldi szabadság levegőjébe, hallhatták a jobban, érdekesebben öltözött orosz, francia, egyiptomi vagy nyugat-európai indulókat-érkezőket és akár még külföldi magazinokból is bevásárolhattak az akkor dollárboltként, ma duty-free-ként ismert, ritka árukat – pl. Marlboro-t – kínáló sarokhelyiségekben.
A parkoló felöl megközelíthető előcsarnokot most nem látom. Azt utoljára augusztusban, a tanév kezdete előtt csodáltam meg, amikor a szocialista korszak első hivatalos diákcsere-programjának részeként az USA-ba utazhattam öt másik gimnazistával. Most, hónapokkal később, az akkor még elképzelhetetlen méretű Swiss Air géppel érkezem vissza és rendezgetem a gépre felvitt sprottáska tartalmát: kekszet, az akkor ritka base-ball sapkát, egy használt amerikai focis pólót és néhány folyóiratot.
A diákcsere-program végén családi kapcsolatok jóvoltából lehetőségem volt Karácsony körül négy-öt napot Chicagóban, Mózsi Ferenc költő otthonában családjával tölteni, többször délig aludni és nevelt fia révén meghallgatni az akkor friss ...and justice for all Metallica-albumot, ami nem tetszett.
’88-ban, még a rendszerváltás előtti hónapokban volt érezhető, hogy Magyarországon továbbra is veszélyes megnyilvánulni a politikai rendszerrel szemben.
Emellett visszatarthatatlan lett az efféle vélemény-nyilvánítások áradata, duzzadása. Mózsi Feri alapítója, szerkesztője és kiadója volt a külföldi magyar irodalmat és itthon betiltott esszéket megjelentető Szivárvány folyóiratnak, amelyből több akkori számot alkalmam volt házában elolvasni. Interjúk, gondolatok, társadalomelméleti próza, melyeknek a felét, ha esetleg fölfogtam. Talán mert felajánlotta, talán mert felvágásból nagykorúnak tűnhettem ettől, Magyarországra visszautazva a repülőn magammal hoztam néhány számot. Itthon úgysem volt elérhető vagy olvasható a legtöbb szerző: az akkor izgalmas Csoóri Sándor, Faludy György, a későbbi zsidózó Csurka István vagy Márai Sándor.
Nagyzolásom a légiúton végig jó ívet írt le, egészen a budapesti repülőtérig, ahol a Grósz-korszakbeli tányérsapkás, egyenruhás, pisztolytáskás határőrök a fekete bőrszíj fölött kibuggyanó pocakkal felügyelték az ellenséges nyugati államból érkezőket.
Ellenzékiségem ott derékba is tört, mert felmértem: irdatlan kockázata volna a vámon áthozni az itthon akkor még tiltott szamizdat-irodalmat. Műszálas sporttáskámban kotorva valahogy előszedtem a nagyra tartott folyóirat három számát, és mintha csak matatnék a brosúrák között, egymásra téve elhelyeztem őket a fogadócsarnok egyik fehér polcán.
A leírást sajnos nem tudom folytatni izgalmas fordulatokkal; hogy kínvallatáson kellett volna átmennem a hatósági különhelyiségben vagy hogy végérvényesen kicsaptak volna a budapesti gimnáziumból. Helyette viszont hónapokig rettegtem elalvás előtt vizionálva, ahogy civil- vagy kékegyenruhás rendőrök jelennek meg és autóban kihallgatásra visznek.
Saját történetemnek ezzel vége, Mózsi Ferencének és a Szivárványénak itt viszont még nincs. Ferit sokan egyenes tartású, sok felelősséget vállaló embernek ismerték és ismertem meg én is. ’89 után hosszú évekig folytatta kultúraszervezői, kiadói és költői tevékenységét, szándékosan és tudatosan nem tagolózódva be sem az akkori urbánus-liberális, sem a nemzeti-keresztény intellektuális körökbe.
Költői és szerkesztői tevékenységét hál’ istennek megörökítette több kötet, és dokumentálta az internet.
Szerepeljen itt néhány idézet munkássága és élete kapcsán. (Feri sajnos 2007-ben, 60 évesen elhunyt.)
Először Zalán Tibor írása az Irodalmi Jelenben, amelyet még Feri életében jelentetett meg 2007-ben (https://irodalmijelen.hu/2010-nov-06-0927/szivarvany-koltoje-mozsi-ferenc):
"Mózsi Ferenc hatvanéves. Ennek a mondatnak minden valamirevaló irodalomban lenne helyi értéke. A miénkben alighanem nincs. Mert a miénk, egyre inkább úgy tűnik, leginkább semmirevaló irodalom, ahol önjelölt zsenik kánonoznak és vitustáncolnak mindenfajta következmény nélkül. De most nem is erről van szó. Megmondom inkább, miért kellene a mondatnak helyi értékkel bírnia. Két okot is tudok rá. Egyik, hogy Mózsi egyike az utolsó par excellence költőknek. Aki éli és közben írja az életét, vagy írja és éli közben, vagy csak írja és nem éli – de az írás mindenképpen az egyik, ha nem a legfontosabb princípium a világában. Meg kell becsülni az ilyesmit, főleg olyankor, amikor machinátorok és mache-bajnokok akarják elhitetni az olvasókkal, hogy az írás nem egyéb hangzók fölötti szarakodásnál. A másik ok, amiért most Mózsival kellene foglalkoznia a magukra adó irodalmi orgánumoknak, hogy alapított és szerkesztett egy folyóiratot, amelyet Szivárványnak hívnak. Hívtak. Mivel megszűnt. De lapozzunk vissza kicsit. Mózsi (Vystup) Ferenc, úgy tizennyolc éves kora táján, megállt egy alkonyatban a jugoszláv tengerpart eldugott öblében, és bevárta a sötétet. Akkor módszeresen levetkőzött, nejlonzacskóba csomagolta az iratait, a pakkot egy tőrrel a fecskéjéhez erősítette, és amikor a hold is letakarodott az égről, belevetette magát a fekete semmibe. És úszott, nagyon sokáig úszott. És számolt, nagyon sokáig számolt. Előre kikalkulálta, meddig kell egyenesen úsznia, és mikor kell jobb kanyart vennie, hogy Olaszországba jusson. Talán bal kanyart. A jobb manapság jobban hangzik. Mindegy. De elfáradt a gyermekember, féleszméletben, félálomban, félrémületben fordult egyet, szerencséje volt, és kifogták az olasz halászok. Lövenben egyetemet végzett, hogy legyen papírja az élethez. Aztán elment Chicagóba. Alapított egy utazási irodát. És dolgozott, mint mindenki, aki ott megélni akart. Keményen, mert ha igen, akkor miért is ne…
És amikor eleget keresett, Szivárvány címmel lapot indított – az amerikai kontinens egyetlen jelentős magyar nyelvű irodalmi folyóiratát. Közben megetette, meglakatta, megutaztatta a magyar irodalom jeleseit és nagy potyázóit, kánon- és szarkeverőit, akik a rendszerváltozás után rendesen el is feledkeztek erről. Meg róla. Tulajdonképpen idáig tartott a történet. Mózsi Ferenc a rendszerváltozás után hazahozta a lapját, mely a nagy irányzatos lapbucherálások idején megpróbált, szinte egyetlenként, mindenfajta falkán és pártálláson felülemelkedve, csak minőségi alapon szerkesztődni. Negyedévente megrendezte, állandó és gyarapodó törzsközönség előtt, a várbéli Liteában folyóirat-bemutató számait, évente megtartotta Csobánkán a tanulmányi napjait, ahová százak zarándokoltak el, ki. Fellépett szinte a teljes (mára) jobb- és baloldal, Faludytól a napokban gyászolandó Nagy Gáspárig, Binder Károlytól Szabados Árpádig, a Holmitól a Kortársig és Tiszatájig – jöttek a Vajdaságból, a Felvidékről, Erdélyből, Kárpátaljáról, ott voltak Ausztria magyarjai csakúgy, mint Kanadáé vagy Ausztráliáé… Ott volt, félve írom le, a magyar irodalom. Vagy – ott voltak az annak hittek. Aztán eljött az igazság pillanata, avagy a nagy lenyúlások és bekebelezések ideje, amikor Mózsit szinte mindenki magára hagyta. Egyetlen picula támogatást nem kapott a folyóirat-kuratóriumoktól a lapjára, a tuti felől már nem volt érdekes – talán rendesen palira is vették. Ki tudja. És igaza volt, amikor megsértődött. És amikor megszüntette a Szivárványt – élete nagy kalandját.”
Gondos archíválás eredményeként szerencsére a Szivárvány is elérhető, benne Feri verseivel, így például ’85-ből:
(https://library.hungaricana.hu/hu/view/Szivarvany_USAHUN_1985/?pg=5&layout=s)
Ars Poetica helyett
Faludy megfogalmazta számunkra
hogy mit jelent a küldetéstudat
és csak szégyenkezhetünk reményteljes
verseinek pesszimista árnyékában
mert szonettjei híján ó képesek lennénk
elfogadni a képtelenséget
és Arany-axiómáját sem ültethetné
bárdtalan lelkünkbe
Ő az, aki ma sem tudja énekében üdvözíteni
500 le nem írt dal gyilkosát
Ars Poetica helyett dadogom
Ars Faludyana maga a kötelesség
25 beköttetlen de már dúdolható év
gyászkontúrozott érv
légjogosultságunk könnyen odavethető
koszorúja
A Szivárvány további számaihoz.
