AI: A blogodon gyakran visszatérsz a múlt és jelen közötti kapcsolat témájára – hogyan alakult sportpályafutásod a KSI vízilabdás időszaka után, és milyen belső változások kísérték ezt az átmenetet?
FM: Jó kérdés... Hosszú évekig sportoló, pontosabban vízilabdabajnok akartam lenni. Több évig egyenes pályán haladtam efelé; például amerikai ösztöndíjamat csak azzal a feltétellel fogadtam el tizenöt évesen, ha a csereprogram biztosítani tudja a folyamatos edzést New Yorkban. A fővonal mégis másként alakult... Kinti érdekességként említem meg, hogy Bronxban véletlenül egy gimnáziumba jártam Wolf Vigoval, aki később az USA döntőt játszó csapatának kapitánya is lett Californiába költözése után. Kamaszként Brooklynban levitt edzésekre, meccsekre is, és visszautazásomkor konkrétan sajnáltam őt, hogy belőle nem lehet világklasszis, mert akkor, a 80-as évekből nézve, a kinti csapat esélytelen volt nemzetközi versenyeken. A 2008-as Olimpián pont őj játszottak döntőt ellenünk, és Magyarország nyert. Tanulságos, hogyan alakult kettőnk élete a tizenöt éves megismerkedés óta.
Több okból nem sikerült a sportsiker; ezen kár rágódni. Úgy tizenhat éves koromtól egyre inkább a zene és a zenélés érdekelt, így az edzések melletti plusz időt és energiát már nem a pólóba fektettem, hanem hangszeres gyakorlásba. Abban az időben zenekarban szájharmonikáztam, otthon pedig gitároztam. Ekkortájt próbáltam minél többet harmonikán fejlődni, így sokszor mászkáltam Óbudán a régi téglagyár helyén, hogy játszam, vagy a margitszigeti sportuszoda melletti bokrokban gyakoroltam ki több skálát. Basszusgitározni később, egyetem alatt kezdtem, már felkészültebb zenekarokban. Bár nem zenei irányban tanultam tovább (azt akkoriban csak a jazz-tanszakokon lehetett), nyilvánvaló volt, hogy valamilyen bölcsészeti, szellemi pályára vagyok alkalmasabb, szemben például az edzőivel vagy a gazdaságival, ami akkoriban egyáltalán nem érdekelt. Leginkább műfordítóként láttam későbbi önmagamat.
A belső változásokat illetően, főleg a fokozatos, ám határozott odafordulásomat mondanám a hithez és a valláshoz tizennyolc éves korom körül. Ennek kezdete a családi és baráti körömben szinte ismeretlen Károli-Biblia olvasása volt, majd folytatódott egy hívő baráti kör kialakulásával, az egyetem elejétől fogva pedig egyre jobban érdekelt a Közel-Kelet és a zsidóság. Későbbi feleségemet is hívőként ismertem meg, és alapítottunk közösen családot elég fiatalon.
AI: Az ELTE Bölcsészkar megkezdése után milyen új szellemi vagy kulturális hatások értek, amelyek jelentősen kitágították az érdeklődési köröd és új irányba vitték gondolkodásod?
FM: Mivel nagyon erős angollal és országismerettel kerültem az anglisztika szakra, az a program sajnos alig érdekelt. Már említettem akkorra határozottan testet öltő vallásos érdeklődésemet. Hozzá kell tenni, mindez a rendszerváltás körül és közvetlenül utána történt. Ekkor kezdtek az ismeretségi körömben többen ráeszmélni zsidó családi származásukra, amiről korábban alig beszélt nekünk bárki is. Szintén ekkor jelentek meg zsidó kulturális események, pl. a hóra-táncház vagy a falafel-bár több modern nyelvtanulási lehetőség mellett, aminek később konkrétan én is köszönhettem hébertudásomat.
Lelkileg fontos eseményként tartom még számon rövid isztambuli utamat talán ’93-ban, ahová egy úszóversenyre utaztunk ki. Ott egy életre megfogott a Közel-Kelet építészete, kultúrája valamint a találkozás az átlagemberek által is gyakorolt, mindenhol jelenlévő iszlámmal, a hangszórókból napszakonként harsogó imákkal. Ez, az általunk ismert Európában még megdöbbentő volt, engem pedig rabul ejtett.
AI: Írásaidban a „szabadság” és az önkeresés visszatérő motívum – az Angliába költözést inkább tudatos jövőépítésként élted meg, vagy egyfajta válaszként korábbi élethelyzetekre és tapasztalatokra?
FM: Angliába már az EU-csatlakozás után és családommal, két kisgyerekkel költöztünk ki. Voltak praktikus szempontok, például hogy angoltanárként és országismeretben újabb készségekre tehessek szert, valamint hogy akkor tíz- és hétéves gyerekeink anyanyelvi szinten beszéljék majd az angolt. Anyagilag is előre akartunk lépni. Mindemellett a kiköltözés valóban magában hordozta azt a vágyakozást, ami szinte minden 1980 előtt születettben megvolt: nyugatra menni, megismerni az angolszász világot, a Rolling Stones, Jimi Hendrix, a Doors, a Rambo- és a Schwarzenegger-filmek csodálatosnak hitt világát. Közelről mindez persze nem volt olyan csodálatos, de arról majd később.
Ez volna tehát a „jövőépítés” része. Ami a válaszlépéseket illeti, szintén fontos történések után éreztem: friss levegőre, változásra, új kezdetre van szükségem. Hadd ugorjak vissza néhány évet... A Hobo Blues Band 1979-80-as befutása után otthoni környezetem hétéves koromban nagyban megváltozott. Apu, Földes László, akivel közösen korábban, a 70-es évek szegénységében hármas egységet alkottunk akkori feleségével, Anyuval, országosan ismert személyiség lett. Mindez rengeteg lehetőséget, kiváltságot, anyagi jólétet hozott személyesen nekem is, válásuk után is; ez tagadhatatlan. Ugyanakkor, épp emiatt gyakori bűntudattal, saját magam alulértékelésével voltam jelen sok élethelyzetben. Sokszor úgy éreztem vagy feltételeztem, nem saját eredményeim, személyiségem miatt teszek másokra benyomást, nem amiatt szeretnek. Ez részben biztosan így is volt, mert sok felületes ismerős vonzódott az ismertséghez, mások sikeréhez. Folyton Kishobónak hívtak, a HBB-ről, Bill kilépéséről és hasonlókról kérdeztek már kilencéves koromtól. Mindezzel együtt nagy hazugság lenne azokat az éveket szenvedésként beállítani, mégha léteztek is hátulütői. Azóta kiderült: nagyon sok igazi barátot szereztem azokban az években, akik soha nem Hobo miatt szerettek.
Mindehhez tenném hozzá azt a fejleményt, hogy 2000 után, huszonnyolc évesen megtudtam, Hobo nem a vérszerinti apám. Ennek részleteiről most nem beszélek, viszont el lehet képzelni, milyen mértékű törést, zavart és szégyenérzetett hozott váratlanul. Teljesen felborult a világképem, az a stabilnak vélt viszonyrendszer, amelybe addig elhelyeztem magam. Biológiai apám kilétéről sokáig, 2005-ig nem is akartam tudni. Erre több okom is volt, de leginkabb a zavar és a további bizonytalanság elkerülése. Ezt, akkori lelkiállapotomban, teljesen ésszerűnek tartom; nagyon kevesen keresnék ilyenkor a további sokkot vagy az újabb megdöbbenést.
Csak 2005-ben, 32 éves koromban tudtam meg, hogy vérszerinti apám Litván György, történész, akadémikus, korábban 56-os politikai elítélt. Az évek eseményeinek rekonstruálása után kiderült és látszott, kilétemről ő is tudott. Egy teljes évet vártam a lépéssel, hogy megkeressem, kapcsolatba lépjek vele. Hatalmas elszánásnak, óriási tehernek éreztem, amire lélekben készülnöm kellett. Ekkor már 32 éves voltam. Normális esetben az ember nem maga mutatkozik be apjának, nem maga hoz létre viszonyt szüleivel.
2006. November 8-án délelőtt, talán 11 óra körül határoztam el magam, hogy az akkori vonalas telefon kagylóját fölvéve tárcsázom Gyuri otthoni számát, ami korábbról valamiért noteszemben megvolt. Egyik családtagját értem csak el, akitől megtudtam, Gyuri annyira beteg, hogy már nem tud a telefonhoz jönni. Másnap a rádióból tudtam meg, hogy meghalt. Ennek sors-szerűségéről külön hosszan lehetne beszélni. Itt csak annyit, hogy a mai napig vegyesen érzek elégedettséget és szomorúságot. Egyrészt még halála előtt fel tudtam vele venni a kapcsolatot, legalább a döntéshozatal szintjén, másrészt soha nem találkozott velem fiaként; tehát valahogy mégis „későn érkeztem”.
A családi viszonyok ilyen szintű összezavarodottsága és személyes, halmozott útvesztésem után tűnt úgy, érdemes külföldön megpróbálnom, ami bizonyos értelemben javamra is vált.
AI: Hogyan zajlott az angliai pályakezdésed: milyen konkrét nehézségekkel, bizonytalanságokkal találkoztál, és mi segített abban, hogy mégis elindulj egy új úton?
FM: Az Angliába költözés után sorra kerültem embert próbáló helyzetekbe. Magyarországról úgy képzeltem, itthonról igazolt követségi, egyetemi oktatói valamint oktatási menedzseri munkatapasztalattal könnyen el tudok majd helyezkedni a brit rendszerben. Ez egyáltalán nem így történt. Több tucat sikertelen tanári, nyelvoktatói pályázat után kezdtem fokozatosan alacsonyabb munkakörökbe jelentkezni (pedagógiai asszisztens, napközis tanár, játszótéri felügyelő, stb.). Néhány ilyen szempontból teljesen sikertelen hét után kezdtem el az oktatásban önkénteskedni, a megélhetéshez pedig takarítóként, csaposként dolgozni. Ebből majd’ egy teljes évig nem sikerült kitörnöm. Több mélypontot tudnék felidézni, de itt most az a pillanat jut eszembe, amikor büfés munkám során végig kellett tolnom egy mosószerrel teli felmosóvödröt egy vidéki vasútállomás belső terében, hogy valamit feltakarítsak az egyik asztal alatt. Az ember nem így szeretne megjelenni az angol társadalomban. Valódi iskolai állást csak 2008 végére kaptam pedagógiai aszisztensként, amiért nagyon hálás voltam. Sok kinti magyar elmondhatja: a szürke hétköznapokban nálunk jóval kevésbé képzett vagy tájékozott kintiekkel kell versenyezni munkahelyekért, baráti meghívásokért, és ezeket főleg amazok kapják meg helyettünk, külföldiek helyett.
Hogy mi segített tovább haladni? Minden nehézséggel együtt érdekes volt a britanniai élet, és rengeteget lehetett tanulni az ottani viszonyokról, ügyintézésről, társadalomról. Erre példa az iskolák működése, a bérleti szerződések, a hitelügyintézés vagy maga a sokféle etnikum vagy akcentus. Egyik iskolában például növendékem volt egy indiai kisfiú, aki életében először látott havat, és ezt mellette élhettem át. Másik, hogy a kinti bürokárciában a havazás szélsőséges időjárásnak számít, ezért olyankor a legtöbb munkahely és iskola több napra bezár. Az érdekességek mellett ott volt a jövő reménye: hogy a gyerekeim már britként járhatnak kint egyetemre, ha úgy döntenek; nem kell átmenniük azokon az akadályokon, mint nekünk, első generációsoknak. Számított a remény, hogy valamikor nekem is jobb lesz. Anyagilag is hatalmas előrelépés volt, különösen a 2008-as gazdasági válság idején, amikor itthon sokszor hónapokig nem fizettek az egyetemek. Ott takarítói és büfés állásommal négyünket el tudtam tartani, igaz, Londonon kívül, ahol alacsonyabbak a lakbérek.
AI: Több országban – Angliában, Izraelben és az Egyesült Államokban – is éltél: milyen különbségeket tapasztaltál a beilleszkedés során, és ezek az élmények hogyan formálták az identitásod és világlátásod?
FM: Kezdem Angliával. Beilleszkedni, kiterjedt, a magyarhoz hasonló baráti kört kialakítani hosszú évek erőfeszítése és alkalmazkodása után sem tudtam. Ezt már kint sokat foglalkoztatott tanárként ismertem föl 2015 után. A migrációs válság, a terrorcselekmények és a Brexit-szavazás után némileg az angol társadalom hangulata is megváltozott. Kevésbé volt befogadó, gyakoribb lett a különféle attrocitás, nagyobb a távolásgtartás. 2017-ben úgy döntöttem, visszaköltözöm Budapestre.
Az angolok távolságartása és közvetlenséget elkerülő attidűdje csak lassan szokható meg. Sokszor a lehető legkevésbé konkrétan fogalmaznak, pl. „It would seem correct.” vagy „I met John’s partner.”, aki lehet férfi, nő, élet- vagy házastárs, épp a társadalmi etikett megsértésének elkerülése miatt. Előnye viszont (a magyarországihoz képest), hogy a távoli ismerősök, munkatársak nem akarnak egymás személyes ügyeiről folyamatosan tudni, ezeket nem kell mások felé nap mint nap kiszolgáltatni.
Amerikáról kevés felnőttkori emlékem van, bár több ottanival dolgoztam együtt.
1999-2000-ben félig Izraelben, félig a Palesztin Fennhatóság területén éltem, ami napi átjárással és határátlépéssel járt. Erre az akkori lakhatási körülmények miatt kényszerültem, de nagyon tanulságos volt! Mondanom sem kell, egészen más a nagyrészt nyugati értékekre épülő izraeli társadalom, mint az alapvetően hagyományos iszlám kultúrájú arab közeg. Az arabok valósága sok szempontból nagyon felfrissítő volt: vendégszeretőek, gyakran ételt küldtek át, náluk tévézhettünk. Az izraeliek ezzel szemben ismertek a nyersességükről; arról, hogy egy az egyben megmondják, mit gondolnak. Ez tud kellemetlen lenni, de nagy előnye, hogy az ember mindig tudja, hányadál áll egy-egy szituációban.
Ha a beilleszkedésről kérdezel, a végkövetkeztetésem talán az, hogy sokkal könnyebb beilleszkedni a többségében bevándorlásra épülő, mozaik-szerű társadalmakba, mint amilyen az USA vagy Izrael, bár más-más szempontból. Ezekkel szemben nehezebbnek tűnnek az olyan országok, mint Nagy-Britannia, Magyarország vagy az arab államok, ahol mindenképp egy többségi társadalom viszonyaihoz kell idomulni. Ez gyerekként még lehetséges, felnőttként szinte lehetetlen.
