Kevesen sorolnák a Fleetwood Mac-et a kemény rockzenekarok közé. A Southern Rock 70-es évekbeli zenei irányzatára emlékeztető gitárszólót felvonultató hétperces szerzemény a korábbi brit blues-zenekart mégis könnyen felemelheti a Led Zeppelin és a Humble Pie magaslataiba. Külön figyelmet érdemel a formáció stabil és jó dinamikájú ritmus-szekciója.
John McVie és Mick Fleetwood londoni blues-klubokban szocializálódtak, és talán ezért a kaliforniai folkduóval létrehozott új, soft rockos hangzást könnyen képesek feszességben elmozdítani a keményebb megszólalás felé.
Eközben nem veszítenek zenei egységükből, sem a zenekar más tagjaival, sem egymással. Az eredeti Fleetwood Mac-et kiegészítő korábbi Buckingham Nicks páros (Lindsey Buckingham és Stevie Nicks) két zenésze éppen elég elismerést kapott a 80-as években, Nicks pedig utána is. Kevéssé valószínű, viszont, hogy a rockra nagy hatást gyakorló előadókként emlékeznénk rájuk. Most adott a lehetőség, hogy ezt felülvizsgáljuk: Buckingham rendkívül sokoldalú hangszeres mind akusztikus, mind elektromos gitáron. Volt párja, a későbbi szólista Nicks pedig beilleszthető Janis Joplin örökségébe, ami a toporzékoló vokális erőt illeti.
A dal eredeti, rádióban játszott verziója kevés eséllyel pörgetné fel a Kiss közönségét egy rockfesztiválon. Az élő, hosszabb változat hallatán viszont azonnal kisterpeszbe vágnák magukat a rajongók, pár perc levegőgitározással támogatva az alaphangulatot.
Nagyjából a dal felénél intenzív szólóba kezd az effektezett Gibson, majd dinamikailag leültetik a számot, éppen hogy tartva a tempót, amely szinte meg is áll.
Ezt a zenei trükköt régóta ismerjük, a Fleetwood Mac viszont képes ezt olyan zenei hitelességgel újra megjátszani, hogy a felvétel utolsó két perce minden zenerajongót magával ragad. Ahogyan Nicks, úgy a dobos és a zenekari összjáték egésze is kontrollvesztetten fordul rá a dal utolsó szakaszára, ahol az maximálisan tetőzik, majd az utolsó ütemhez érve fegyelmezetten véget ér.
