I.
A korábbi kultúrákat és azok mindennapi viszonyait még százötven évre visszamenve sem értjük, nem hogy a bizánci kort vagy az ókori Kelet társadalmát. Csak nagy képzelőerővel, intuícióval, tényismerettel és egy-egy párhuzam fölismerésével tudunk valamilyen képet alkotni a korabeli átlagember, nemes vagy mesemondó élményeiről, realitásáról. Nagyon nehéz mai valóságunkból átélni, megérteni, mit jelenthetett földutak, fakerekek vagy a gyalogos közlekedés viszonyai között a kétnapos vagy egyhetes úttal bejárható távolság. Milyen egymásra utaltságot jelenthetett a helyi közösségek számára az a fajta „röghöz kötöttség”, és milyen értéke volt a „messzi tájak” szóbeli, körülbelüli leírásának. Mennyit torzult az egyéb térségekről, népekről és személyiségekről alkotott kép, mire az szóbeli elmondások vagy egy-egy eljuttatott tárgy formájában megjelenítette például a mongolok világát egy bizánci városban vagy a Szaharán túli Afrikáét a klasszikus görög vagy középkori világban.
Talán azt a valóságot legnehezebb elképzelnünk, átélnünk, amelyet még semmilyen formában nem töltött ki az elektromosság, a televízió vagy akár az írott szöveg által biztosított tagoltság, változatosság. Az ókor mindenben eltérő realitásáról is különböző képzeteink vannak, amelyek néha megközelítik annak tényszerű valóságát, néha nem. Az egyik ilyen képzet a marxi történelmi evolúciós fölfogás, amely szerint az ókor viszonyai között sínylődtek leginkább a társadalom aljára szorultak, azaz a rabszolgák, míg az elitet alkotó kényurak és papság élvezhették a folyamatos semmittevést. Ez helyenként biztosan így volt, ennyire sematikus formában azonban valószínűleg nem, vagy csak ritkán. A piramisok építéséhez használt kényszermunka képzetét alkalmaznánk az egész térség mintegy 4000 évére.
Hasonlóan, a jelenlegi gazdasági-tárgyi világ megéléséből eredhet egy olyan nézet, amely folyamatos robotolást vetít vissza a modernitás előtti korokra a kényszerítő elittől függetlenül. Úgy gondolkodnak, hogy a komfortot ma biztosító berendezkedések és vívmányok nélkül a középkori átlagember élete szinte egészében saját létfenntartásával telt. Szerintük nem is lehetett másképp, hiszen, ha a ruhák, eszközök, napi étel előállítása házi körülmények között történik, ez majdnem teljesen föl kellett, hogy eméssze a családok hétköznapjait, amelybe csak néha fért bele ünneplés.
Ezeket az elképzeléseket fontos árnyalnunk, már csak azért is, mert a hajdani viszonyokról nagyon tisztázatlan információink vannak.
Sok dokumentum vagy tárgy — ld. egyiptomi sírkamrák, írnoki szövegek — a magaskultúrából származik. Ezek éppen ezért idealizáltak és egyáltalán nem a mindennapokat mutatják be. Amíg a korabeli Közel-Kelet átlagemberének életét valóban megnehezítette a szegénység és az elnyomás, pár egyéb szempontot fontos figyelembe vennünk. Ebből itt néhányat említenék, majd megpróbálom ezen belül körülírni a népi kultúra valóságát valamint néhány korabeli zenei, énekesi műfaj szerepét, jellegét a térségben.
Az ókori Közel-Keletről szólva fontos látni azt az éghajlati különbséget is, amit Európában és általában az északi féltekén a hideg tél és a jóval rendszeresebb esőzés okoz. Az eltérő klíma sokszorta több nyirkosságot és nemkívánt gazt hoz létre északon, míg a mai Egyiptom, Irak, stb. korabeli vidékei még a jelenlegi elsivatagosodás és fölmelegedés előtt is szárazabbak, sivárabbak voltak. Ugyanez a különbségtétel áll a Közel-Keletet és Afrika összehasonlításakor, hiszen az egyenlítői térség szinte folyamatosan biztosít gyümölcs- vagy cukornádtermést. Mindez ki kellett, hogy hasson a napi tevékenységre és annak megélésére. Más az aktivitás a növénnyekkel dús, gazdálkodással lekötött világban — ugyanígy a rizsföldeken —, mint a minden szempontból sivárabb és melegebb Közel-Keleten vagy Észak-Afrikában.
Míg valóban létezett rabszolgamunka az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban, fontos azt is látni, mennyivel kevésbé lehetett hatékony a korabeli munkaszervezés és mennyivel kevésbé valósulhatott meg egy-egy intézkedés a civilizációs központoktól akár 50 km-re. A napi realitás tehát generációkon át érintetlen lehetett, ha nem számítjuk a háborús időszakok betöréseit vagy áttelepítéseit, amelyek sokszor csak százévente történtek.
A mindennapokban, ezzel szemben, korabeli közbiztonság feltehetőleg jóval nagyobb kihívást jelentett utazáskor, árúszállításkor vagy rokonlátogatáskor, mint ma elképzeljük.
A nemi erőszakot, hogy ennek egy vetületét említsük, több korabeli hagyomány — pl. a Biblia és több törzsi előírás — is kénytelen volt szabályozni és esetenként házassági formába terelni. A praktikus védekezés legjobb eszköze bármilyen rablás vagy rajtaütés ellen bizonyára leginkább az összetartás és a szinte hallótávolságban tartózkodás lehetett egészen a modern korokig. Ahogyan a mai kisebbségek, bevándorló-közösségek berendezkedése esetében is látjuk, az idegenek támadásaira vagy a rendőri felügyelet hiányára ezek az egynemű csoportok mindig is általuk jól ismert városrészekbe, negyedekbe tömörüléssel válaszoltak. Itt nem csak a mai kínai vagy ortodox zsidó kisebbségek bezárkózását vetítjük vissza az ókorba; a negyedekbe tagolódásnak épületek formájában is látható nyomai vannak minden korabeli város és óvárosi piac felosztásában, így Jeruzsálemben, Damaszkuszban, Isztambulban és másutt. A keresztény, örmény, zsidó, kopt vagy éppen siíta/szunni közösségek elkülönülő negyedeit az ókortól-középkortól tényszerűen tudjuk dokumentálni.
Ugyanezt a közösségi bezárkózást igazolja közvetetten az a tény, hogy néhány kivételtől eltekintve, az ókori források szinte egyáltalán nem említik egymást, „nem tudnak” egymásról. Az egyiptomi források nem írnak Mózesről vagy a zsidók kivonulásáról. Jézus Krisztusról vagy a keresztény mozgalmakról a zsidó források szinte egyáltalán nem számolnak be; feltehetőleg nem csak valóságtagadásból. Míg egy-egy térség vagy ókori város minden bizonnyal többnyelvű, poliglott volt (arab, koiné görög, arámi, kopt stb.), a magaskultúra és az írott civilizáció szinte átjárhatatlan, hiszen az írnoki, papi képzésben csak az elitek részesültek, és az évtizedes irodalmi oktatással járt különböző múfaji hagyományokban. Ezzel szemben az írástudatlan társadalmi többség csak „írástudókon” vagy közösségi zenei és történeti „forrásokon” kerersztül jutott írott vagy komponált kultúrproduktumpkhoz.
Szempont még, hogy a közel-keleti térség — és általában a korabeli emberiség — jelentős része nomád életformával, pásztorkodással tartotta fenn magát egészében vagy részben. A tejet és a húst, ezzel együtt a vagyont is, a marha, a kecske vagy a teve folyamatos tartása jelentette, amely vagyontárgy szárazság vagy veszélyes körülmények esetén mozgatható volt. Ezt a Közel-Kelet arab, beduin, berber vagy más nomád közösségei folyamatosan gyakorolták. Sok hagyományos, modernitás előtti viszonyok között élő csoportnál ezt a mai napig láthatjuk a Nyugat által érintetlenebb Közel- vagy Közép-Keleten, Indiában és Afrikában.
II.
Nagyjából itt jutottunk el annak kérdéséhez, hogy a köznép és az átlagember milyen minőségű és mennyiségű kultúrát fogyaszthatott az ókorban vagy általában az európai felfedezések és az oszmán-török kor előtt. (Az ókori viszonyok gondolati kitolása a mongol hódítás vagy a keresztesháborúk utánig praktikus, mert nagyjából a XVI. században jelentek meg a később domináns államszervezetek. A logisztika és a hadiipar olyan formái, amelyek a világ szinte minden részén érezhetővé tették az újfajta közigazgatást, nem sok területen voltak megfigyelhetők a Bizánci Birodalom bukásáig. A későbbi korok hadászati fejlődést, az európai hittérítést és a könyvnyomtatást juttatták el olyan érintetlen területekre, ahol a mindennapok keveset változtak a vaskor óta. Ezen vidékek és közösségek élete, valósága tehát sokban változatlan volt az ókortól, az arab hódításon át II. Szulejmánig illetve a későbbi gyarmatosítók megjelenéséig.)
Az is fontos kitétel, hogy a „kultúra” szó alatt itt nem a civilizáció összességét sokféle módon alkotó tárgyakat, épületeket, vagy magát a nyelvet értjük — bár ezek is kultúraalkotók —, hanem az szándékukban is kulturális produktumként megjelenő műveket, szokásokat, vagy olyan ünnepeket, amelyek valamilyen tovább örökített rituálé szerint folytak (amilyen például az ókortól folyamatosan gyakorolt körmenet).
Sok ilyen szokás vagy mű célja eredetileg is az emelkedettség és valamilyen műélvezet átélhetővé tétele volt.
Ezeket — szemben a kizárólag az elit körébe szánt alkotásoktól — a köznép is befogadhatta, és ezáltal folyamatosan volt személyiség- és társadalom-formáló szerepük. Mivel pont a befogadás és az átélhetőség felől igyekszem a korai gyakorlatokat megközelíteni, ez az írás még tovább szűkíti a kulturális alkotások amúgy széles körét. A díszes tárgyak vagy ruhák direktebb és kevésbé spirituális módon jutatták a korai embert emelkedettséghez, valamint nem voltak olyan módon élményhez és időhöz kötve, mint a történetmesélés és a zene. Itt ezért csak a Közel-Keleten ismert „performatívnak” mondható hagyományok leírását folytatom.
Az előző rész (I.) igyekezett kifejteni, hogy bár a korai viszonyok kíméletlenek és szinte mindenki számára folyamatosan embert próbálóak voltak, azt mégsem mondhatjuk, hogy ne lett volna helye a rítusnak, az ünneplésnek vagy a hagyomány tovább örökítésének. Ezt az igényt egyrészt épp mai társadalmaink folyamatos kulturális fogyasztása bizonyítja, másrészt az a tény, hogy a népszokásokat bizonyítottan ünnepek, mesemondók és elismert zenészek tartották fenn, vitték közösségről közösségre.
Harmadrészt, maguk az intézményesült vallások is bevallottan szájhagyományra támaszkodtak a stabil írások (arab, héber) és kánonok megjelenéséig. Elsősorban a júdaizmus és az iszlám hagyományozott szóban megfogalmazott törvényeket, intelmeket és erkölcsi példázatokat. Több más mellett ilyen szöveg volt a zsidó Biblia és a Qorán, majd a Talmud és a Szunna, de egyéb szövegek, tanítások is felemlegethetők, amelyek akár a „Könyv vallásainak” intézményi köreibe, akár más vallások és szekták körébe tartozhattak és szóban hagyományozódtak évszázadokon át. (Érdemes még felhozni több ismert vagy elveszett zsidó vallási irányzatot — pl. qumráni szekta —, de másokat is, mint amilyen a korai Zoroasztrianizmus, a Mandeus vallás vagy a Manicheizmus volt, míg sokról nyilván nem tudunk.)
A korai fejlemények mögé tekintve logikus, hogy mindezen vallások terjedését a nemzetségek és hadurak áttérését követő kényszer mellett a kis közösségek és a kisember tudásvágya és igazságszomja vezérelte.
Évezredekkel korábban is az élő történelmi forrásként szereplő bölcs vagy mesemondó hagyományozta a Teremtés és a Vízözön történetét. Ugyanígy sok közel-keleti térségben a törzs vagy nagycsalád eredetét szóban adták át a közösség számára, ami a Biblia esetében államformáló erőre jutott. Ezek az eredetmesék, hőstörténetek és tanulságok nevelték a közösséget és alakították ki annak identitását. A távoli vidékekről kapott ismereteket (még ha ezek nagyon pontatlanok, túlzóak voltak is) és a háborúk, birodalmak hírét is bizonyára vándor narrátorok szállították, valószínűleg kántálva, esetleg egyszerű hangszeres kísérettel.
Hogy visszatérjünk a szabadidő kérdésére, szintén nagyon valószínű, hogy különösen a nomád vagy félnomád, sokhelyütt sivatagos Közel-Keleten nem a folyamatos nehéz munka és robot jelentette az elsőszámú kihívást, hanem a monoton vízhordás, mosás, állatápolás vagy egyszerűen a semmittevés okozta unalom. Ismét az általunk megörökölt hagyományokra, zenei stílusokra, többórás Qorán-recitálásokra alapozható az a mából visszavetített feltételezés, hogy a korai közösségek bizonyos tagjainak éppen hogy rengeteg ideje volt, és egyes összejöveteleken mesemondók, nótafák, hangszeresek vagy tanítók adták át az ismeretet és a közösségi kultúrát. Mások magukat szórakoztatták hangszerrel (oud, száz, szetár, kamancsa: népi hegedű).
Ha a Közel-Keleten ma fellelhető hagyományos előadási stílusokból indulunk ki (és ez ugyanígy igaz az indiai meditatív zenére), leginkább szembeötlő, hogy 1) a tipikus hagyományos zenemű és előadási forma leggyakrabban tíz perc és egy óra között mozog (a korai hanghordozók és rádiócsatornák által beszabályozott háromperces dalokhoz képest); 2) hogy az Európában ismert népzene folyamatosságával összehasonlítva a nomád népek (türk, török, beduin) és félnomád népek (Észak-Afrika, Szahara, későbbi arab és török) hangszeres zenéje, énekesi modora éppen, hogy a gyakran beiktatott, több másodperces szünetekkel kelti a folytatólagosság hatását és kelt feszültséget.
Ezek a hatásszünetek fenntartják figyelmünket és éppen azt érik el, hogy a zeneszám vagy recitálás BÁRMEDDIG hallgatható legyen.
(Ennek szöges ellentéte a tempós kalotaszegi, szerb, bolgár, szlovák és ír népzene, amely nagyon is táncolható, ismétlődő — szinte riff-alapú. Az ír, skót típusú népzene ezért is válhatott a XX. sz-i country, rock and roll és a könnyűzene alapjává.)
Az iráni szetárjátékosok, törökországi száz-előadók, arab oud-játékosok és Qorán-recitátorok előadásának talán legfontosabb stíluseleme a frázisok, sorok végén beiktatott kivárás, hatásszünet. Ezzel nagyon erős szuggesztív élményt hoznak létre, és az előadásnak ez a jellemvonása bizonyára nagyon fontos része volt az évszázadokon keresztül áthagyományozott zenei interpretációnak egy minden szempontból konzervatív, újítást éppen elkerülő világban. Nagyon valószínű, hogy ilyen vagy hasonló zenei aláfestés tette a szent szövegek kántálását komplex előadás-szerűvé, hangulatban is átélhetőve. Ezt több olyan, iszlám előtti leírás (Biblia, perzsa, egyiptomi szöveg) igazolja, amelyek a hangszereket az intézményesült szertartások részévé tették. Tudjuk, hogy a vallásos ünnepeket, uralkodói bevonulásokat szintén dobok, citerák, fúvósok tették emelkedetté, hatásossá. Mindez könnyen eredhetett a sivatagi, nomád és félnomád létből.
A mából nézve csak élvezni, csodálni és átélni tudjuk az ókorból maradt spiritualitást, amelyet a modern nyugati világ már nagyon régen elfelejtett.
Hadd hozzak be néhány példát erre a nagyszerű és generációkon át ápolt hagyományra:
Kayhan Kalhor, iráni előadóművész szetárszólójához:
Naseer Shamma oud-szólója, zenekari bevezetője később csodálatos qanún-szólóval:
Muhlis Berberoǧlu szuggesztív száz-szólója:
A Közel-Keleten és a mecsetek, imaházak körül mindenhol, de főleg péntekenként hallható Qorán-recitálás. Figyelemre méltó még, hogy a müezzin fejből énekli a könyv szövegét: